Hazaút

Címkék: emlék suli mi :)

2012.11.22. 23:21

Kiléptünk a sárgatéglás épületből, és már rögtön azon járt az eszem, hogy minden sarkon figyelhetnek minket.

- Másszunk át a kerítésen, arra kerüljünk! - mondta a barátom, de én tudtam, hogy ez olcsó trükk lenne, és biztosan számítanak is rá, úgyhogy gyorsan rávágtam:

- Nem, szépen átmegyünk a túloldalra, úgy jobban belátjuk a kanyart, és lassan, minden kis zugot kikémlelve haladunk. - így tettünk. Közben a barátom arról tartott előadást, hogy ha túl akarunk járni az eszükön, nem szabad logikusan gondolkodnunk, hiszen ők a mi fejünkkel gondolkodva könnyűszerrel kitalálják a következő lépésünket, és akkor végünk.

- Unlogikusan kell gondolkodni, unlogikusan! Ez a fő! Emellett arra is figyeljünk, hogy ne úgy mozogjunk, mint ahogy szoktunk, hiszen olyan távolról, ahonnan még az arc nem vehető ki, úgy szúrja ki legkönnyebben az egyik ember a másikat, hogy felismeri a mozgását. - arra figyeltünk, hogy hozzunk magunkkal csereruhát, és már elve abban indultunk el. - Ergo úgy kell mennünk, ahogy nem szoktunk! - erre persze olyan idétlen mozgásba kezdtünk, hogy nemcsak nekik tűnhettünk fel akár a távoli tér másik oldaláról is, hanem az is ránk figyelt az utcán, aki addig sohasem látott minket, mert két ilyen hol robotszerűen, hol táncolva járó embert biztosan megjegyzett volna mindenki. Úgy lépdeltünk, hogy nyugodtan megalapíthattuk volna a saját külön bejáratú Hülye Járások Minisztériumunkat. Közben ahogy a térhez értünk, egyre izgatottabbak lettünk. Ekkor vettem elő a csodafegyvert:

- Nézd, mit hoztam: parókák!

- Isten vagy! - egy félreeső sarokban felvettük a nagymamámtól örökölt két parókát: egy rozsdabarnát és egy szőkés barnát. Le-robot-táncoltunk a lépcsőkön az aluljáróba, és elérkeztünk az első nagy megmérettetéshez, az első szűk keresztmetszethez, a terület Thermopülai-szorosához: a metróbejárathoz. Szerencsére sokan voltak, és még az ellenőrök is elállták az utat, így viszonylag takarásban haladtunk át e Halálhágón. Azért volt ez nagyon nehéz, mert ha itt szemből meglátnak, esélyünk sincs átjutni, hiszen csak a markukba futhatunk. Ha hátulról látnak meg, könnyen üldözőbe vesznek, és nincs hova menekülni, hacsak éppen nem jön a metró. Most már időnként félve hátra-hátra néztünk, hiszen nagy esély volt arra, hogy más útvonalon vártak minket, és látva, hogy nem arra vettük az irányt, gyorsan továbbjönnek, abban bízva, hogy itt utolérhetnek. Lementünk a metrókhoz, de a számláló szerint csak fél perce ment el az utolsó... Másfél percet sarokba szorítva kellett eltöltenünk. Az „unlogikus" tételünkhöz tartva magunkat nem mentünk el a csarnok végéig, hiszen az lett volna a logikus, ha minél messzebb megyünk a bejárattól, így minél később láthatnak meg minket. De mikor ezzel érveltem, megkaptam:

- Dehogy! Ez az, amire számítanak! Unlogikusan! Unlogikusan! - maradtunk hát közvetlenül a lépcső aljában, és közben egyikünk a lenti terepet pásztázta végig, másikunk pedig a lépcső tetejét figyelte feszülten, ahol bármelyik pillanatban felbukkanhattak üldözőink. Így is lett. Feltűnt a két sötét alak, amint rohantak le a lépcsőn, pedig még nem láttak meg minket, csak tudták, hogy elszámították magukat, és be kell hozniuk a lemaradást. Abban a pillanatban mikor a barátom meglátta őket, meglökött. Arra se maradt időm, hogy körbenézzek, és meggyőződjek magam is arról, hogy biztosan ők azok, mert ijedtemben azonnal futásnak eredtem, megfeledkezve minden unlogikusságról és a robottáncról, a barátom meg utánam. Futottam volna egészen hátra a biztos vesztembe, de neki több esze volt, és az újságosbódé mögött elkapta a karomat, és gyorsan visszahúzott. Óriási mázlink volt: míg ők a sietséggel voltak elfoglalva, nem vették szemügyre a lenti tömeget. Csak amikor leértek, kezdték átfésülni szemükkel a területet. Olyan picire húztuk össze magunkat a parókáink alatt az újságósbódé mögött, amennyire csak tudtuk. Kivártuk, míg a lépcső mögötti hátsó területet is megvizsgálják, és akkor egy gyors irammal a hátsó lépcsőnél termettünk, és az emeletig meg sem álltunk. Ott az üvegkorlátok mögé leguggoltunk, és vártuk, hogy megérkezzen a metró.

nagyvárad tér.jpgA két alak a vadászok nyugalmával, lassan vonult végig az állomáson, még az újságost is kétfelől kerülve, hogy semmi ne kerülje el a figyelmüket. Egyértelmű volt, úgy számolták ki az időt, hogy mire a hátsó részhez érnek, pont megérkezik a metró. Az volt ezzel a probléma, hogy nekünk is a metrónak abba végébe kellett volna szállnunk, hogy a célállomáson kényelmesen elfuthassunk a menekülésbe. De ezt ezek a dögök is tudták. Ők bezzeg magasról tettek az unlogikusságra. De mi nem. Így hát visszamentünk az első lépcsőhöz, és fent vártuk be, amíg megérkezik a metró, majd a jelzés után egy nagy rohanással pont az ajtócsapódás előtt érkeztünk a kocsiba, előbb a barátom, majd én egy cselgáncs gurulással, amitől a parókám ugyan leesett a fejemről, de ez egyáltalán nem zavart, mint ahogy az sem, hogy mindenki minket néz, mert a lényeg most az volt, hogy csak ők ne vegyenek észre. Így, abban a hiszemben, hogy a vonat átellenes végében utaznak ellenségeink, nyugodtan leültünk, és vártuk, hogy befussunk az állomásunkra, hogy ott egy újabb veszélyes játszma kezdődjön.

Összesen öt megálló. Már csak négy. Három. Éppen két megállóra voltunk, mikor a barátom a biztonság kedvéért kinézett az ajtón, és bejött a megérzése: éppen a szomszédos vagonba szálltak be a kitartó vérebek. Tudta, hogy ha bennmaradunk, csak veszthetünk, mert a következő megállónál a miénk kerül sorra, és menthetetlenül egy zárt térbe kerülünk velük, így nem kerülhetjük el a végzetünket. Rápillantva falfehér arcára egyből megértettem a helyzetet. Gyorsan intett, hogy ugorjunk le, ami két okból is kockázatos volt: először is, ha ők fennmaradnak, elénk kerülnek, és a második Halálszorosban, az állomás kijáratánál, éppen a cél előtt tudnak minket feltartóztatni, mégpedig úgy, hogy már számítanak ránk, hiszen lehetetlen lett volna észrevétlenül leszállni; másodszor - és ez az aggasztóbb - az is megeshet, hogy utánunk ugranak, és akkor biztosan nem kerülhetjük el őket, hiszen előbb-utóbb vissza kell térnünk a metróhoz, ennek az állomásnak pedig csak egy szűk lejárata van, így biztosan végünk. Mindennek ellenére - talán az unlogikus dogma hatására - leugrottunk. Minden erőnket összeszedve futottunk a mozgólépcsőkhöz. Befordultunkban visszapillantottam, és... jajj! Mintha egy elmosódó árnyban felismertem volna az egyik alakot. Gyorsan előrefurakodtunk a tömegben, és már másztunk is felfelé a mozgólépcsőn, mindenkit félrelökve, háromnegyed úton visszanéztünk izzadtságcsepekkel borított homlokkal, és beigazolódott minden félelmünk legrettenetesebbike: határozott léptekkel jött felfelé egyik üldözőnk, összevont szemöldöke alól egyenesen a szemünkbe nézve! Nem használt az álca, a paróka, sem az unlogika, sem a szokatlan mozgás!

- Elvesztünk! - suhant át az agyamon. De szerencsére még csak félúnál tartott. - Most mi lesz? Fent elkap, ha lemegyünk, lent kap el: a metró csak most süvöltött ki az állomásról, ha most visszafordulunk a mélybe, még vagy egy percig csapdában leszünk! Arról nem is beszélve, hogy a másik biztosan lent áll, és lesben vár arra, hogy egyenesen a karjaiba rohanjunk! - ekkor a barátomnak egy briliáns ötlete támadt. Visszafordultunk, de nem álltunk a lépcsőn, hanem leültünk.

- Ha szerencsénk van nem lát meg, de meg ne moccanj! - súgta. Hétrét görnyedve kucorodtunk a szembe haladó lépcsőhöz közelebbi oldalon, egymás mögött, hogy minél kevésbé látszódjunk. Szerencsénk volt: a barátom számítása bejött, hiszen nem jött utánunk lefelé senki sem. Ráadásul lent sem vártak ránk. Aki felment, minden bizonnyal fent kutat minket, és nem érti miért nem talál ránk. Jött a metró, felpattantunk rá. Pár másodpercig még nyitva volt az ajtaja, ezek a másodpercek azonban óráknak tűntek e várakozásban. Felhangzott a jelzés. Mindjárt záródnak az ajtók! Ebben a pillanatban a mozgólépcsők aljánál feltűnt a lóvá tett vadászunk, akin látszott, hogy mindent beleadva sprintel felénk, de már csak a csukott ajtóba ütközött bele. Hirtelen végtelen nyugalom áradt szét bennünk: éreztük, hogy megmenekültünk. Ebbe a nyugalomba egy kis derültség is vegyült, hiszen üldözőnk tehetetlen dühében még megpróbált bemutatni nekünk az ajtó üvegén keresztül, de nem volt rá elég ideje, mert suhant velünk a metró, ő pedig, kétujjas kesztyűben lévén csak kétségbeesve tépte a fogával a kelletlen ruhadarabot.

- Ezt most megúsztuk, de hol lehet a másik? - kérdeztem, mikor már az alagútban voltunk, mert tudtam, hogy hamar itt a célállomás, ahol le kell szállnunk és még könnyen megeshet, hogy nem sikerül a menekülés.

- Két eshetőség áll fenn. - mondta a barátom - Numero egy: ő is leszállt, és akkor megmenekültünk. Numero kettő: nem szállt le, és akkor még a legnehezebb hátra van, hiszen elállhatja az utunkat a kijáratnál. Igaz, hogy a kijárat kettős, de ha a rosszat választjuk, akkor nincs menekvés.

- Bízzuk a sorsra!

- Rendben! Dobjunk fel egy pénzérmét: ha fej, akkor balra megyünk fel, egyenesen, ha írás, akkor jobbra, kerülőúton. - feldobta. Fej lett. - Balra, egyenesen.

- És hol marad az unlogikusság? - vigyorogtam rá.

- Igazad van! Jobbra, kerülőúton! - mosolygott rám. Bár nem valószínű, hogy a sorsnak sok köze lenne a logikához, így a sorssal szembe menni sem valószínű, hogy logikaellenes, mindenesetre bejött a számításunk, mert állomásunkon jobbra fordulva, a kerülőúton előbb két rövid mozgólépcsőúttal egészen mélyre-, majd egy hosszúval egészen felérve, megláttuk a kopót, ahogyan őrzi a másik útvonalon a mozgólépcső tetejét. Most semmi más teendőnk nem volt, mint addig settenkedni felé, minél inkább takarásban maradva, amíg csak lehet, míg végül lelepleződve végső erővel sprintelni. A tömeg itt is elég nagy volt, de mikor már tíz lépésre voltunk a menekülésünk zálogától, meglátott minket! Úgy szedtük a lábunkat, ahogy csak tudtuk, de ő ugyanolyan messze volt, és ugyanúgy beleadott mindent. Mikor már csak másfél méter hiányzott, behunytuk a szemünket, és előre tartott karokkal egy nagyot ugrottunk.

- Ezaz! - kiáltottam örömittasan a barátomnak. Hiszen anélkül, hogy elkaptak volna, elértük a Princesst!

princess.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://sama.blog.hu/api/trackback/id/tr154920600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mr_Master · http://pszichoblog.blog.hu 2012.12.18. 12:28:17

bazzmegg!!!!! Barna ez NAGYON KOMOLY! hogy a francba emlékszel te ilyenekre? ez mind valóság vagy hozzáköltöttél? :)

ILLED 2012.12.18. 22:24:40

Több alkalomból lett összerakva. Pl. a paróka, az unlogika meg a hülye járás az Bence-Barna vs. Juhi-Fleko párbaj volt, a mozgolépcsősnél meg valahogy a Döme is becsatlakozott, de talán nem is értette a játékot... :) Hülye rómaiak nem értik a viccet... Ő próbált meg bemutatni, miután te javasoltad, hogy üljünk le a lépcsőn. :)
süti beállítások módosítása